A világ másik végén?

Lassan lassan kezdem felfogni, hogy Koreában vagyok, a világ másik végén, 7 órával előrébb, mint eddig. Bár még mindig időnként elcsodálkozom, hogy jé, csupa koreai vesz körül és mindenki koreaiul beszél, vagy, hogy jé, ez az utca is úgy néz ki, mint akármelyik sorozatban.

Ma már teljes mértékben meggyőződhettem, hogy itt vagyok, mert olyan igazi tömeg volt az utcán, ami ennek a népsűrűségnek a velejárója. Esőben, hidegben mentünk vásárolni az "orosz csapattal" (vagyis nem mind oroszok, de majdnem mindenki anyanyelvi szinten beszélte az oroszt, mivel az egyik üzbég volt, a másik tádzsik, a harmadik kazah... ja és volt egy native orosz is. Ja meg egy marokkói, de hát ő ugyanúgy nem értette őket, mint én. Mi viszont beszéltünk franciául, azt meg ők nem értették, hehe) Na szóval lépésben tudtunk csak haladni de úgy is kerülgetni kellett az embereket, kész hadművelet volt eljutni az iszonyathosszú aluljáró egyik végéből a másikba. Ja mert persze telerakják itt is butikokkal és mindenki nézelődik. 100%-osan koreai napnak éreztem a mait, bibimbapot ettünk, plázában voltunk, ahol ontják a koreai stílusú divatot, és de plus a kazah lánnyal egész jól elcsevegtünk koreaiul, mixelve kicsit az angollal. Érdekes különben, mennyien jönnek ide a világ kis csücskeiből tanulni, és ezek nagy része még csak nem is beszéli a nyelvet, sőt van aki alig tudott Koreáról, mielőtt idejött volna három teljes évre... Na azért arra mondjuk kíváncsi vagyok, mi motiválta őket.

Mert őszintén szólva még nekem is nehéz dolgom van, pedig én ismerem is az írást és valamennyire értem, meg amit eddig muszáj volt, meg tudtam kérdezni. (És ők ugye nem jól beszélnek angolul) Ha nem lennének segítőtársaim (gondolok itt most a két magyarra, akik rengeteget segítenek) nem tudom, hogy boldogulnék. Ja igen, a második magyar lányról még nem beszéltem, hát ő itt él már három éve a koreai férjével (szóval nem a koliban találkoztunk). Tegnap összeültünk hármasban és beültünk csirkét enni, naná, hogy jángnyom csikint, mert az a legfinomabb, és nekem "bakancslistás" kaja volt.

(ebből a szaftos, szezámmagos a jángnyom csikin. a másik csak sima panírozott)

Aztán voltunk a Shinsegae-ben, az egyik legnagyobb bevásárlóközpontban (és persze a legpuccosabb is) engem mondjuk inkább a könyvesbolt és az írószerbolt érdekelt, és természetesen a fedett jégpálya, ami egész évben üzemel (hihi, szintén bakancslistás pont). Ja, egy csoport fiatal katonát is láttunk (Koreában két év kötelező katonaság van), hát egyik sem volt egy Szongdzsunggki. XD És még csak a sapkájuk se volt olyan. De azért feltöltöm az elmosódott képet, mert életkép (séta közben csináltam, és ők is mozogtak, hát ezért mosódott el)

Szóval a Song Joong Ki fanok készüljenek, hogy a real life-ban nem épp a mosolyuk alapján sorolják be őket... 

És ha már életkép, akkor jöjjön még pár:

Hát ennyi lenne, azért nem történt túl sok minden mióta megérkeztem. Várom már, hogy mi lesz holnap meg holnap után Szöulban (eddig azt hallottam, hogy egy csomó kaja lesz... de a programokról persze nem tájékoztatnak, véglis nem baj, csak épp az lenne a lényeg)

Viszont ígértem a légi felvételeket, úgyhogy voálááá:

Now or never 2.0, avagy Melinda eldöntötte, hogy még mélyebb vizekbe dobatja be magát.

Már több, mint 24 órája Busanban (magyar átírással Puszan), és ahhoz képest egészen otthon érzem magam. Leszámítva a kezdeti enyhe sokkot (részletek lent), már kezdek megbarátkozni mindennel, próbálom használni és megérteni a nyelvet, ezt a jóféle puszani tájszólást, amit mondjuk úgy képzelhetünk el, mintha egy erős erdélyi dialektust hallana az ember. Csak ez a fránya páratartalom rohadt magas, hogy meggondolom, kimenjek-e az utcára és mennyi időre.

22,6 kilóra kicentizve, a poggyászméreteket is maximálisan kihasználva, 3 járattal, 2 átszállással, 14 órát avagy kb. 9000 km-t repülve, 11 000 méter magasan, olykor több, mint 1000km/h sebességel, de időben és nagyobb komplikációk nélkül sikerült megérkezni. Az olasz földrengést szerencsére kikerültük, mi akkor már Kína felett repülhettünk...

Rómáig sima volt az út, éppen annyi időnk volt, hogy átszálljunk a marha nagy repülőtéren (ahol még kismetróval is mentünk, meg egy halom folyosón végignyargaltunk). Rómától már Korean Airrel mentünk, és mondhatom, elég puccos légitársaság. A légiutaskísérő lányoknak szép volt a sminkjük, a fiúkák pedig mind magasak és helyesek voltak. A gép bejárata mellett egy halom koreai napilap volt kitéve (Melinda lelkesen felmarkolt belőlük jócskán, de persze a felét sem értette), mindenki zsúfolódott, dumált, vegyültek a nemzetek. Akkora batárnagygép volt, valami Boeing 777-es féle, hát lehettünk vagy 500-an szerintem. Külön volt puccos VIP osztály és a még midig puccos első osztály, meg turistaosztály, de még az is nagyon menő volt. Mindenkinek volt kis kijelzője az ülésen, ahol lehetett filmet nézni, játszani, zenét hallgatni, vagy nézni a térképet. Én már első alkalommal magabiztosan odaköszöntem a mellettem ülő koreai nőnek, meg a kislányának, velük utaztam végig. Két-három mondatot váltottunk, megkérdezte, hogy Koreában élek-e, hát mondtam nem (és ha még tovább beszélgettünk volna, magától rájött volna, hogy milyen korlátozott témában és szókinccsel és hibás nyelvtannal is beszélek, de köszönöm, azért jól esett, hogy megkérdezte) Később a stewardess is megkérdezte, hogy koreai vagyok-e, mikor valamit magyarázni próbált angolul, de nem értettem, és az anyuka meg magyarázni kezdte nekem koreaiul. És erre a stewardess már azt gondolta, hogy akkor tuti koreai vagyok. Hát, lehet hogy örököltem valami keleti vonást anyukámtól, de azért ez akkor is túlzás. Persze lehettem volna adoptált gyerek is, de ne forszírozzuk... Ezzel az anyukával meg a kislánnyal amúgy egész jól kijöttem, egy kicsit beszéltünk, amúgy meg nem zavartak, nyugodt és csendes társak voltunk, a lehető legjobb egy ilyen hosszú úthoz. Megnéztem egy filmet, ami mint kiderült az 50-es évek Puszanjában játszódik, próbáltam aludni (éjszaka utaztunk), de nem ment, végül elindítottam a zenelejátszót, és a Holdfény szonátának meg a Chopin nocturne-öknek hála csak sikerült... Leszámítva hogy 10-20 percenként megfájdult valamim, utólag úgy érzem egész jól aludtam. A kaja rendben volt, bár reggelire hoztak valami furi melegételt, de én inkább a croissant meg a yoghurtot ettem lekvárral. Előzőleg vacsorára pedig valami olaszos kaját ettem, csirkemell volt gnocchival, meg tésztasaláta.

(Incsoni reptér)

Szöulban már kezdődő korea-kultúrsokkal birkózva keltünk át az Incheon reptéren a következő átszállásig. Ja, eddig együtt utazott az 5 magyar ösztöndíjas lány, viszont Busanba már csak 3-an mentünk le, a másik kettőt Szöulban várták. A tranzitzónában végre volt egy kis időnk pihenni, csak bő egy óra múlva ment tovább a gép. A harmadik járat volt a legrosszabb, kicsi volt, alig fértünk el, és persze már tök fáradtak is voltunk. Naplementében szálltunk le, gyönyörű volt.

Aztán jött az Immigration zóna, ahol sorba kellett állni, mindenkiről csináltak egy fotót (így 16-17 óra utazás után ez különösen előnyös lett) meg ujjlenyomatot vettek, aztán mentünk a csomagokért, az Arrival zónában meg már vártak az egyetemről, és kisbusszal mentünk fel a kollégiumba. Na, innentől jöhetett a busani kultúrsokk. A sofőr majdhogynem felvehette a versenyt a Kóbor Grimbusszal, állandóan dudálgatott, az út közepén megállt csevegni a szembejövő busz sofőrjével, majd férfiasan krahácsolt és kiköpött az útra, (hát igen a koreai férfik azt hiszik ettől igazán férfik.) Üdv Koreában, kedves külföldi diákok, íme az igazi Busan style! Aztán kanyarogtunk tovább, felfele a hegyre, mert az egyetem hegyen van.

A koliszobába a másik magyar lánnyal lettem beosztva, aminek már most nagyon örülök, hogy anyanyelven kommunikálunk és megértjük egymást, de plus ő már kétszer volt Koreában hosszabb időre és így egy csomó mindent tud segíteni, mit érdemes venni és mit nem, mi nincs és mit hogyan használnak. A koliszoba pici, de nagyon pici, de egyelőre nagyjából elférek. Van egy fürdőnk, ami kissé koszos volt de ma kitakarítottuk, és amúgy így, hogy mindent átsuvickoltunk már egészen otthonosan érzem magam. Szóltak előre, hogy lehetnek csótányok... mint hallottam, kb. egész Koreában ezekkel küzdenek a kolik, hát a mienkben is van, méghozzá a konyhában, és leginkább a konyhapulton szeretnek rohangálni. Hát, az a konyha sem lesz a kedvenc tartózkodási helyem, az tuti, mert büdös és elhanyagolt. De ha majd magyaros kaja kell, úgyis ráveszem magam.

Amúgy szép hely és jó is lesz, csak még nem ismerek kb. semmit, hogy mi hol van. Voltunk egyszer vásárolni, ettünk az utcában az egyik kifőzdében. Már az egyetem melletti utcák is olyanok, mintha egy koreai filmet vagy sorozatot néznék... nem tudom leírni, a képekről jobban visszajön . Itt nem minden ultramodern, meg metropolisz, mivel ez a város széle. Így sokkal ázsiaiasabb és "retrósabb"?, nagyon hangulatos. Csak sajnos ma is irtó meleg volt, irtómagas páratartalommal, szóval olyan igazi koreai nyári idő...

Hát igyekeztem mindent leírni, lehet, hogy kimaradt valami de a lényeg meg van. Holnap tesztet írunk és elkezdődik az orientálódás, augusztus 29-30-án pedig felvisznek minket Szöulba!

(vacsoraosztás volt)

ez meg valahol Ázsiában a Tien San hegység felett kb.

na az egyetlen cikk amit elolvastam, az azé a koreaié volt, aki olyan alantasan vitte el az aranyérmet Imre Géza  elől. Hát a koreaiak máshogy fogták fel a győzelmet...

És már Busan, az egyetem környéke:

(Ja és majd ha nem felejtem el hozok még képet amit leszállás közben csináltam)