2018. január 26., péntek

Milyen címet adjak? (avagy egy kaland Koreába és más mesék)


Jön egy újabb felvonás. Új évet írunk, az előző úgy repült el, hogy szinte még goodbye-t se mondhattam neki, olyan gyors volt.
Ezért is maradtam el a bejegyzésekkel, mert az év végi hajrázás miatt még arra is alig tudtam gondolni, hogy hamarosan hazalátogatok... Aztán kettőt pislogok és újra itt találom magam a reptéren.
Tehát hosszú az idő és sok minden eltelt a legutóbbi szösszenet óta, ezért sem egyszerű a címadás... így ez ilyen sűrített vegyesfelvágott lesz, mint mondjuk a... a disznósajt. (amit egyébként még a nyershalnál is kevésbé eszek meg)

A legutóbbi óta...  nos, a szivárványos-esős-napsütötte-palotalátogatások után  besűrűsödtek a dolgok, kezdődött a negyedéves vizsgákkal, majd pihenés nélkül megtámadtak a félévzárás követelményei, a  beadandó-hegyek még magasabbra gyűrődtek, s a kiselőadás-vájta U alakú gleccservölgyek is egyre mélyebbek lettek,  megspékelve egy-két özönvízszerű vizsga-zivatarral. Kár lenne túlragozni, voltak nehézségek, de megpróbáltam élvezetessé tenni a tanulást egy-egy jó témaválasztással, és utólag most már kimondhatom, hogy sikerrel teljesítettem a szemesztert! 
A megérdemelt pihenés pedig... újabb pörgéssel folytatódott, Szöulban töltöttem a karácsonyt barátokkal, aztán késő-karácsonyozásra értem haza, s kisebb fáziskéséssel tudtam le a családos-rokonos ünneplést, és az óév is pörgésben búcsúzott. Őszintén szólva, jobban elfáradtam, mint gondoltam volna, így a pörgős óév után sok pihenéssel kezdtem az újévet. De többnyire sikerült kipihenni magamat, és megszabadulni a stressztől, ami addig felhalmozódott... Csak hogy újra rakódjon rám egy kicsi a visszautazás kapcsán. 😆
Izgalmas és kalandos volt a visszaút, a Charles de Gaulles-i reptér újabb meglepetéseket tartogatott 
számomra, s végül az "ajándékba kapott plusz 7 óra" vitt rá, hogy elkezdjem a bejegyzést. 
Mert lekéstem a gépem. 

Tiszta buli, itt ülök a Starbucksban, ahol egy kuponból vettem egy lightos ebédet, és várok az esti járatomra. Teljesen olyan, mintha valami filmben lennék... 
De nem itt kezdődtek a dolgok, ez már az utolsó filmkocka.

Időrendben az első, hogy (hogy nem) sikerült beállítanom az ébresztőmet hajnal 5:10-re, szombatra... márpedig vasárnap akartam felkelni ötkor. Szóval kecsesen elaludtam, és anya ébresztett, hogy menni kéne, 5:17-kor... majd kiderült, hogy X centi hó esett és elegáns szűzhó az út, úgyhogy hamarabb indulunk... s így fél óra múlva már a kocsiból figyeltem a fehér hófüggönyt.
A hóval nem csak a közúti karbantartók, de a reptériek se tudtak mit kezdeni... mire befejezték, újra kezdhették. 


Azaz 1 órás átszálási idő amivel a jegyemet megvettem akkor se tűnt soknak, de azért teljesíthetőnek bizonyult.... és mi máskor lépne életbe Murphy törvénye ha nem pont ma? A mi gépünk indítása előtt mondták be, hogy legalább fél órát kell várnunk, amíg letakarítják a felszállópályát. Majd a mi gépünk a 2. az indulási sorrendben, ami még több várakozási idő... Több mint egy órás késéssel indultunk el végül, a Párizsi egy órás átszállásom pedig ezennel veszélyes helyzetbe került. (Rajtam kívül mások is voltak így, többnyire Washingtonba mentek volna, szintén egy órás átszállási idővel) Nem sokat bátorított a légiutaskísérő bizonytalan válasza, hogy vajon ingyenesen áttetethetem-e a járatom a következőre, vagy mi lesz, de mindenesetre útbaigazított, hova menjek... 
Mikor Párizsba megérkeztünk, a szöuli gépem már elvileg tíz perce elindult...
Célba vettem az E terminált.... vagyis az E-M terminált, mivel mint megtudtam, külön van E, E-K, E-L és E-M... csak az egyértelműség kedvéért, ilyen frappánsan hívják őket!
Még buszra szálltam, még átrohantam egy-két duty-free-s shopping centeren, (mintha nem lett volna így is elég hosszú az út) hogy megérkezzek a - teljesen üres - beszállókapumhoz, ahol... ahol az az "air francos" Boeing még odabenn állt az indulási helyén... 
Oly közel és mégis oly távol - lezártak már mindent, se ki, se be. A futástól a tüdőmet köpködve kértem segítséget pár alkalmazottól, de egyik küldött a másikhoz, és nem segítettek semmit... míg végül valaki végre kinyögte merre menjek a légitársaság irodájához. 
S amikor már célegyenesbe értem, végre eszembe jutott kikapcsolni a repülő üzemmódot és a telefonom automatikusan rácsatlakozott a wifire, és letöltődtek az e-mailjeim...
Amiben a megváltó üzenet volt: a jegyemet automatikusan újrafoglalták az esti járatra. 
Merci beaucoup, Mon Dieu!

Tehát a tanulság... az Air France magára vállalta a (főként csak a hó miatti) késést, és gond nélkül adtak nekem egy új jegyet szerencsére még ugyanerre a napra, s bónuszként egy étel-ital kupont is kaptam^^ Nem reklámozni akarom őket, de tényleg jófejek voltak!!
Szóval lezárásként az irodához odamentem és ott megkaptam az új beszállókártyám, és már csak egy kis kaland maradt hátra, hogy megtaláljam az új kaput az E-L terminálon. De szerencsémre egy fekete alkalmazott nagyon rendesen elnavigált, és a terminálon aztán könnyen megtaláltam a helyem... s már csak hat óra várakozás maradt a Korean Air esti járatáig.

Kalandosan kezdődött, de szerencsére biztonságosan zajlott, és a kellő mennyiségű stressz és fáradtság meghozta a hatását - tudtam aludni a repülőn.
Egy tanulsága lett az esetnek: Murphy bácsi nem alszik, ha télen egy órát szánsz az átszállásra! (Ugyanakkor bele lehet vágni, csak megbízható légitársaságot kell választani, s bízni a szerencsében :))

Azóta eltelt pár nap, és már kifele lábadozok a jet lagből, s lassan-lassan visszaszokom Koreához is. Egyszerre tűnik rövidnek és hosszúnak azaz idő, ami a szünetből maradt, ami alatt igyekszem majd egy-két szép és érdekes helyre eljutni, és lelkileg felkészülni a zsúfolt, cseresznyefavirág-illattól bódult és kánikulától sem mentes szemeszterre.


2017. október 16., hétfő

Szivárványos híd és palotatúra

   Két dologgal tartozom még az előző bejegyzésből, az egyik egy hídhoz kötődik, ami esténként mellékállásban szökőkút, és mi több szivárvány színekben pompázik. Petrával mentünk el egyik este, amikor még olyan jó idő volt, hogy rövid ujjúban, rövidgatyában üldögélhettünk a füvön.
A Banpo-híd szökőkút- és fényjátéka annyira felkapott program, hogy mikor megérkeztünk, olyan volt, mintha egy fesztiválhelszínre léptünk volna be, ugyanis ételes kocsik sorai fogadtak, ahol csirkét, staeket, meg rengeteg kajafélét lehetett venni, sorokban álltak az emberek az ételért, és a füvön, folyóparton, mindenhol piknikező társaságok, párok foglalták be a helyet. Az attrakció azért ehhez képest nem olyan nagy, főleg nem a partról nézve. Mi is vettünk vacsorát, leültünk, csevegtünk egy sort, aztán útnak indultunk, ugyanis random tűzijátékot lőttek valahonnan a folyó túlsó partjáról (és nem, nem észak-koreai rakéták voltak, ebben biztos vagyok). Ezért elindultunk a híd alsó autóútja mellett a járdán, egy pár fotót akartunk csinálni - s közben rájöttünk, hogy honnan a legszebb a vízesés: magáról a hídról, mert gyakorlatilag a vízesés alatt állhatunk.  











A híd másik felére érve pedig belebotlottunk valami forgatásfélébe, nem tudjuk pontosan mit forgattak, (egy kisebb csatornától voltak) de élménynek ez is tökéletesen megfelelt.
Aztán felfedeztük, hogy a folyó másik felére már alig jár ki valaki, csak mert ez nem szerepel a népszerűségi lista előkelő helyein, pedig ugyanolyan szép a part, mint a másik feléről. 

   A másik nagyszerű hely Szöulban, a Cshangdokkung palotához kötődik: ez egyike a legnagyobb szöuli királyi palotáknak, és a Cshangdokkungot használták a legtovább, tehát a Csoszon dinasztia végéig. Azt nem tudom, méreteiben felülmúlja-e a Kjongbokkungot, de látnivalóban szerintem igen. Az egész elrendezése nekem jobban tetszett, kicsit kalandosabb, zegzugosabb is (ellenben a nagyon szabályos Kjongbokkunggal), és van egy ún. 'Titkos kertje', ahová a királyi család tagjai jártak feltöltődni, olvasni, tanulni, meditálni, alkalomadtán inni, vagy ez utóbbi kettőt kombinálva... khm. Szóval, a kert nagyon szép volt, és a királyi család szokásaihoz pedig semmi hozzáfűznivalóm nincs, mindenkinek egyéni szabadsága inni és meditálni egyszerre ha épp azt tartja kedve
Kapásból kétszer is meglátogattam a palotát, ugyanis az első nekifutással az eső elzavart minket hamar... pedig az alkalommal a két barátnőmmel hanbokot béreltünk és úgy néztük végig. A hanbokbérlés egyébként általános turistatevékenység és -látványosságnak számít, nagyon sokan bérelnek, (főleg persze kínai turisták), ugyanis nem vészes az ára, és hanbokban  a palotákba való  belépés ingyenes.
A képek tehát két alkalommal készültek, a Titkos kertbe egy héttel később léptem be, gyönyörű, késő nyárias időben.































Ennyi lenne a bőséges képgaléria egy része, viszont akinek kedve van még nézelődni, itt megteheti:

https://photos.app.goo.gl/YXacNEfVmB3pkEUY2

2017. október 7., szombat

Kulturális vegyes egyetemi körettel


Mostanában sajnos egyre kevesebb időm van nekiveselkedni az írásnak, a tartalom meg csak gyűlik és gyűlik, így ez a bejegyzés most biztosan jó hosszúra sikeredik, de az is lehet, hogy két részre szedem.
   Tehát augusztus 28-án elkezdődött a szemeszter, és már több, mint egy hónapja járok egyetemre, sőt, most már a diákigazolványom is elkészült. 😄 A kollégiumban a lengyel barátnőmmel lakom, aminek nagyon örülök, a szobánk a hetedik emeleten van csodás kilátással: a Cshangjongkung palota hanok épületeire, a hegyekre és a kampuszra a távolban, közvetlen mellettünk pedig a Szöul Egyetem kórháza és orvosi kara található.



   Szóval egyetem... azt hiszem életem legnehezebb félévét kezdtem el, főleg, mert a koreaiak az ázsiai virtushoz hűen a mennyiségre mennek rá, tehát töménytelen adagú házi olvasmányt, beadandókat, mindenfélét feladnak. Öt órám van, ami nem tűnik soknak, de egy diáknak itt a maximum 4 óra felvételét szokták javasolni, mert az is épp elég megterhelő. Nekem mégis 5 jutott, ez pedig úgy, hogy kettő alapszakos tárgyat is fel kellett vennem, mivel a mostani szakom (újságírás és tömegkommunikáció) különbözik az alapszakomtól, de hát kellenek kreditek az alapszakról is, nem elég, hogy mellette van három mesterszakos főtárgyam is. Egyébként kurzusválasztásban nagyjából szabadság van, bár igyekeztem azokat felvenni, amik izgalmasabbnak tűnnek (meg ami passzolt az órarendbe). A professzorok eddig normálisaknak tűnnek, de azért mindegyik egy-egy egyéniség. A tanszékvezető néni a legaranyosabb, nála van egy angol nyelvű kurzusom, jól beszél angolul, és tényleg nagyon rendesnek tűnik, az ő órája a legkönnyebb. A "szigorú professzornéni" viszont brand marketinget tanít nekem, na az ő arcán mosolyt még nem nagyon láttam, de eddig vele is gond nélkül szót tudtam érteni. Két tárgyam van "Motyogós professzor úr"nál, aki angolul beszél de borzasztó hibákkal és motyogva, hogy nagyon oda kell figyelni, ha meg akarom érteni őt - ettől függetlenül nagyon büszkén meséli, mennyire jó egyetemre járt és hol végezte a Phd-jét az USA-ban, és milyen konferenciákon volt, tőlünk pedig el is várja ezért a neki kijáró tiszteletet. Minden előítélet nélkül egyébként egy megszállott kutatólélek, aki nyitott a világra és élvezi, hogy sokan vagyunk külföldi diákok az óráján. A negyedik tanárom pedig a "Télapó professzor", aki tényleg kinézetre is olyan, mint Joulupukki koreai verziója. Ősz szakállával, és nagyapásan sztorizgató modorával az egyik legaranyosabb, és leglazább - ettől függetlenül ő is egyik hétről a másikra feladott 70 oldalt olvasni koreaiul , és kiselőadást és mindent kell csinálni, de csak nyugodtan, nem sürget, szóval ez az óra egy kicsit kevésbé versenyistálló, mint mondjuk Motyogós professzor órái. 
   Az osztálytársaim - jófejek, koreaiak, kínaiak és európaiak vegyesen, eddig nem nagyon találkoztam olyannal, akiről negatív benyomással lennék. Általánosan igaz amúgy, hogy az osztály kb. 50%-a kínai... a maradék 30-40% más külföldi, és a fennmaradó hányad a koreaiak. (Persze az arány óránként eltér) A koreai felsőbbévesek is aranyosak, nem tudok rájuk se panaszkodni, sőt az egyik lány kifejezetten rendes és segítőkész, amiért hálás vagyok. A velem együtt kezdett új diákok között van két bolgár lány, egy orosz és egy belga lány, velük közös óráim is vannak, néha suli után együtt megyünk kajálni, szerintem nagyon jól össze fogunk szokni, nagyon örülök, hogy megismerkedtem velük.

Tehát.... részletek a kampuszból:


Tetőterasz az épületünkön

Ebben az épületben vannak az óráim

Kis előtér az épület előtt

Pazar kilátás az épület előtt - merthogy kvázi a kampusz tetején van az egész


   Mióta Szöulban vagyok, azért igyekszem kulturálódni is, amennyit lehet, mert itt aztán tényleg dögivel van kultúra, régi és modern, koreai és nem koreai, és mindig történik valami, még ezen a környéken belül sem lehet követni a változásokat, ahol én lakom. 
   Még augusztusban voltam egy ilyen népi múzeumban, vagy nem is tudom hogy fordítsam, a lényeg, hogy a múzeum parkjában volt egy rész, amivel időutazást tehettünk az évtizedekkel ezelőtti Koreába... Bepillanthattunk régi iskolába, borbély szalonba, régi manga üzletbe és fénykép szalonba, (ahol a híres neves "téjángéhuje" drámának egy aprócska szeletét forgatták és a kínai turisták miatt ki is táblázták, hogy ez az a hely xD)











Majd egy börtönbe is elmentünk, ahol a japán megszállás ideje alatt őriztek koreai foglyokat. Nagyon érdekes volt, egy kissé Terror háza feelingű, csak ez szabad téren, az egész börtön bejárható volt - s akadtak olyan épületek, ahova nem lehetett bemenni, vagy meg volt tiltva a fotózás, ugyanis gyakorta előfordult, hogy kísértetek jelentek meg a fotókon. Borzongató hangulatú helyek voltak, tényleg.



Rengeteg fantasztikus hely van Szöulban, és amíg a jóidő engedte, az egyetemi teendők mellett igyekeztem minél több helyre eljutni. Szerencsére a legtöbb hely bejárható távolságon belül van, metróval, busszal fél-egy óra alatt elérhető.
Az egyik legkellemesebb estémet a Namsan hegy alatti hanok falucskában töltöttem. Lucával mentünk el, mert esti piacot tartottak, és habár mi nem kimondottan azért mentünk, hogy ajándéktárgyakat meg kaját vegyünk, sétáltunk egy jót a házak között, majd a sötétedéssel mi is letelepedtünk az egyik ház tornácára egy pletyka- és élménycserére. Egy miniatűr skanzenhoz is lehetne hasonlítani az egész helyet, mert csak néhány házblokk van, mellette egy kis parkocskával, és mindez Szöul belvárosában, körülölelve a Namsan heggyel és a toronnyal, másik oldalról pedig magas irodaházakkal. Kisebbfajta időutazás volt ez is, főleg mikor bevonultak előttünk a hagyományos öltözéket öltött táncosok, meg egy sámán, és valamiféle táncot lejtettek a lemenő napnál, hangszerekkel és a tipikus "csörömpölős" zenével ünnepeltek. Egy pillanat alatt megelevenedett a sámánista vallású Korea, és visszahozta a vallásórákon elhangzott történeteket, amiket Birtalan tanárnő olyan nagy hittel mesélt el nekünk - és most alátámasztom, tényleg fantasztikus élmény. (habár mi csak egy kicsit láttunk az egészből, inkább mutatóban, nem pedig a szigorúan vett szertartást)













Egyelőre itt lezárom, és a többit - na nem az unalmas, egyetemi dolgokat, hanem az izgalmasabb helyeket, ahol megfordultam - majd a következő bejegyzésben folytatom.